Kedveseim, igyekszem rövidre fogni - persze nem biztos, hogy sikerül -, mert az idő csodaszép, és én nagyon vágyok kifelé az egérlyuk méretű koliszobámból. Tegnap is így történt, egy hatalmasat kóboroltam, elmondom nektek, hogy mire jutottam. (Vigyázat, szociális hírek is következnek!)

Először is: végre betájoltam magam földrajzilag, ami nem volt könnyű, hiszen olyannyira messze vagyok található a turisztikailag frekventált helyektől, hogy az otthonról hozott térképen nem is szerepel ez a városrész, az itt szerzetten igen, de jobbára utcanevek nélkül. Sebaj, kényszer hatására egész jól tudok tájékozódni. Jöjjenek a tények: Berlinnek a Potsdamhoz közelebb eső részén vagyok, erre jár a 118-as és a 112-es busz (ezen infókat ajánlom esetleges meglátogatóim figyelmébe), illetve a Nikolasse vasútállomás is itt található, van strand is, nem is egy (pl. Wannsee), valamint néhány olcsóbb étterem, elvétve egy-egy klub, egy polizei, mérhetetlen mennyiségű egészségügyi praxis (fogorvos, fizioterápiás dolgok, de ha valaki egy külvárosi mellműtétre vágyik, feltérképeztem néhány menőnek tűnő plasztikai sebészt is - az egyiknek kutyaszobrok vannak a kertjében), sőt: még tánciskola is van itten, többek között balett! Hát nem csodás? Tiszta urbanizáció!

És most jöjjön az én húsvétom: elindultam tehát, és az iménti felfedezések megtétele után - melyeket a főbb útvonalak mentén haladva szereztem -, egyszercsak azt vettem észre, hogy valami elkezdődött. Talán a csend, az idő (sütött a nap, egymást kergették a felhők, esett a hó - mindez egyszerre!) vagy az ünnep miatt, ki tudja. Elkezdett vinni a lábam, összevissza, sorra bukkantak föl előttem a szebbnél szebb utcák, annyi minden eszembe jutott (Deákvár, Balatonkenese, otthon a váci liget), mohás korlátokat láttam, platán-, fenyő- és nyírfákat, girbegurba, lekövezett járdákat, sehol egy lélek. Csak az enyém, ami fogta magát, kiömlött, mint amikor a víz repeszti szét a poharat, kiáramlott, és elborította az utcákat, a kis közöket, elborított még egy-két kósza járókelőt is. Nem is emlékeztem már, hogy ennyire jó tud lenni, ha magamban vagyok. Tavakat találtam és békét. Nyílnak a virágok, ami az én kisvárosi szememnek nagyon kell, fürtös gyöngyikét meg aranyesőt és nárciszokat láttam, megálltam, hogy ne taroljam le az összeset, csak fenyőágakat, fenyőtobozt szedegettem föl a földről. Itt a húsvéti tojásokat a fákra és a bokrokra akasztják. Találtam egy templomot is, hófehér, fél hétkor lesz a mise, még emlékszem néhány mondatra, szófoszlányra a német nyelvű szertartásból (groß meine Schuld...). Jó itt Berlinalsón.

De hogy ne rágja a bensőtöket a szociális hírek emésztő hiánya, figyeltem ám a vidéket ilyen szemmel is! Errefelé nincsenek hajléktalan emberek, gondolom a belváros az, ahol praktikusabb lenni a szolgáltatások miatt. A Karitász azért itt is jár, többször is fölbukkant az autójuk, mindenféle dolgokat szállíthattak, nem láttam mit. Lépten-nyomon nagy zöld konténerekbe botlani, amelyekbe ruhát, cipőt, ágyneműt lehet tenni. (Arra szépen kérnek a feliratok, hogy lámpákat, matracokat azért ne ide próbáljunk begyömöszölni.) Az elv egyszerű: attól, hogy neked nem kell, másnak még jól jöhet. A konténerek fémből készültek, fedelük van, így a belerakott holminak nem lesz baja, nem áztatja el az eső, nem szikkasztja a nap. (Kap-e vajh' inspirációt a nyolcker és pompázatos vezetősége? Mert lám, léteznek megoldások is, nemcsak problémák...)

Most ennyit terveztem. Van sok mesélnivalóm még, de menjetek, húsvétoljatok, ne a gép előtt üljetek! És vigyázzatok magatokra!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.