Ma egész nap esett, friss lett tőle a levegő. Szeretem ezt az időt, az ablakomból éppen rálátok a brokkolifámra (egy ideje már virágzik is), minden ideális olvasáshoz, íráshoz. Ráadásul amióta egy török lány felhívta a figyelmemet arra, hogy van egy teraszom is - az ablakom éppen az alsó szint tetejére nyílik -, azóta tényleg úgy érzem, mintha a megtoldott szobám révén összeköttetésben állnék a természettel, a fák lombkoronájával vagyok egy magasságban. Persze elvileg tilos kimászni a tetőre, a házirend külön figyelmeztet rá, dehát csak arra kell vigyázni, hogy ne lássanak meg, így az utóbbi időben a konyhából a szobámba vezető szakaszt néha ezen a kerülőúton teszem meg. (Nyugi Anyu, a súlyom még nem érte el a dániait, egyáltalán nem fenyeget az a veszély, hogy beszakadjak a tetőn át egy alattam lévő szobába. Meg hát a lentiek kedvesek, beszéltem velük. Nem erről.)

Az idő változékony, de benépesült a környék, mert a tavak, amelyek kristálytiszták - hozzám a Schlachtensee van a legközelebb -, rengeteg embert vonzanak oda. Engem is. Sok dolog esett már meg arrafelé, nyugodt láblógatás, megismerkedés egy fiatal hajléktalan sráccal, hideg időben forró kávézás, melegben a vízbe nyúló fagyökerek nézegetése. Fürdőruhát szerzek, ez a tó nem lehet meg nélkülem.

Jártam másfelé is, most felsorolok egyet-kettőt, hátha kedvet kaptok hirtelen. Van benne egy-két kötelező, meg egy adag intuitív alapon ajánlott látnivaló. Amúgy meg semmi sem kötelező. Ha mégis, akkor már inkább az intuitívek.

Checkpoint Charlie. Ez volt a megfigyelő és ellenőrzőpont Kelet- és Nyugat-Berlin között, van itt egy múzeum, ahova nem mentem be, valamiért azt hiszem, hogy mélyebbet keresek. Mindenesetre a szuvenírboltban vásárolhatók darabkák a falból. Néhány dolog igazán megrázott. Képeket láttam, abszurd módon szétszakított családok, egymástól elszeparált barátok fotóit, Peter Fechterét, egy 18 éves kőművesfiúét, aki megpróbált átlógni a falon, de lelőtték. Hiába sikoltott segítséget kérve, az se keletről, se nyugatról nem érkezett, a fiú elvérzett a fal tövében. Tehetetlen dühöt érzek, ha ezekre gondolok. Egyébként mindenképp nézzétek meg a nyulas filmet, amit még egy korábbi bejegyzésben ajánlottam, érdemes!

Brandenburgi kapu. Berlin egyik legfőbb szimbóluma közel 28 évig állt a senkiföldjén, a két fal közti területen, szögesdróttal körülvéve. Egykor diadalt fejezett ki, aztán a megosztottságot, ma pedig Mikiegér és Darth Vader sétálgat előtte, hátha egy turista rámozdul a fotózási reflex által vezérelve. Jjjja, utóbbit egyelőre én olyan sikeresen fogtam vissza, hogy gyakorlatilag egyetlen képet sem készítettem a gépemmel. Inkább a szememmel látnék, mint az objektívvel. De ez szubjektív.

Raum der Stille. Ez volt az egyik legnagyobb élményem. Ezt a szobát, A csend szobáját még a hétpróbás berliniek közül se sokan vették észre, pedig a kapu egyik lábánál húzza meg magát. Nekem is véletlenül sikerült, ha van véletlen egyáltalán. A szoba 1994-ben nyílt, önkéntesek működtetik, adományozni lehet, de ingyenes a belépés. A nagy turistanyüzsgésből egy pillanat alatt lépsz be a csendbe. A szoba célja az, hogy teret nyújtson annak, hogy az ember befelé forduljon, meditáljon, imádkozzon, gondolkozzon, vagy csak vegyen egy mély lélegzetet, amikor már belefáradt a tömegbe. A helyiség nincsen egyetlen vallásnak, ideológiának sem szentelve, a színek, a fények, a nyugalom, minden semleges, így mindenkié. A berendezés egyszerű, körben székek és néhány zsámoly, a falon egy faliszőnyeg, ami egészen megbabonáz (legalábbis engem), ha sokáig időzik rajta a szem, olyan, mintha egy fény felé vezető úton ballagna, távolodna. Büszkék lehetünk, az alkotója egy magyar(!) textilművész, Háger Rita. (Az információs papiruszon Ritta Hager névvel találkozhattok vele.) A falon kifelé menet a "béke" és a "tolerancia" szavak olvashatók különböző nyelveken, így magyarul is. Az ideológiamentesség és az emberiség egységének jegyében az Egyesült Nemzetek imája olvasható egyszerű brossúrán, ezt most lefordítom nektek (az ima 'Oh Lord'-megszólítással kezdődik, azaz nem Goddal, a fordítást igyekszem a maga semlegességében, az eredeti stílusához igazítva visszaadni):

"Ó Uram, bolygónk, a Föld csupán egyetlen apró csillag az űrben. Kötelességünk olyan világgá formálni, amelynek teremtményeit nem gyötri háború, éhség és félelem, s nem osztja meg értelmetlenül sem rassz, sem szín, sem ideológia. Adj nekünk bátorságot és erőt, hogy még ma elkezdjük ezt a feladatot, hogy a gyermekeink és a gyermekeink gyermekei egy napon büszkék lehessenek embermivoltukra."

/"Oh Lord, our planet Earth is only a small star in space. It is our duty, to transform it into a planet whose creatures are no longer tormented by war, hunger and fear, no longer senselessly divided by race, colour and ideology. Give us courage and strength to begin this task today so that our children and children's children shall one day carry the name of man with pride."/

Jüdische Museum. A zsidóság történetét és holokausztot ismertető színvonalas kiállítás. Már maga az épület is megér egy látogatást. Van benne hagyományos néznivaló is, engem mégsem ez ragadott meg, hanem A száműzetés kertjének 49 betonoszlopa. De ha lehet, még ennél is jobban Kadishman Lehulló levelei, egy, a múzeumi épületrészek között szabálytalanul kialakított, nyitott tetejű "betonszoba", aminek az alján vasból száz és száz arc van megformázva (van, amelyik sír, van amelyik nevet, van, amelyik maga se tudja), mint egy-egy halotti maszk, szanaszét dobálva a földön. Fény csak föntről jön, kong és visszhangzik az egész, ha beljebb mennél, csak az arcokra lépve teheted. Én nem tettem, megemeltem néhány arcot, a legkisebb is nehéz volt. Ebben a múzeumban közel 6 órát töltöttem, de még mindig visszamennék. Mindenesetre egy könyvvel a kezemben távoztam, a múzeumboltban lehetett kapni egy naplót, ami tiszta unikum. 1690-ben kezdődik, Glikl von Hameln, akkor 44 éves zsidó özvegy valódi naplója, aki amellett, hogy szült 14 gyermeket (akikből 12 el is érte a felnőttkort), kényszerűségből, megözvegyülve átvette férje kereskedését, rengeteget utazott, és valami elemi erővel hitt az életben, az emberekben, Istenben, pedig háborút, pestist, egy hamis messiás körüli hisztériát, bankcsődöt és még ezer egyebet kellett átvészelnie. A könyve eredeti nyelve jiddis, de az angol igyekszik megragadni a korabeli stílust, így nem egyszerű olvasmány, de a nőnek olyan személyisége, józan rálátása és humora van, hogy megéri szenvedni érte. (Bővebben itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Gl%C3%BCckel_of_Hameln)

Mi volt még? Tiergarten - csak kívülről, mert drága állatkert, de a parkból egy csomó minden látható, a lámák, a madarak karnyújtásnyira (de nem nyújtottam be, nehogy leharapja valami lény), van itt egy este különösen hangulatos étterem-kávézó (olyasmi, mint amilyenbe a Mielőtt felkel a Napban sodródtak a szereplők, csak az Bécs vót ugye) - van persze több is, csak azért mondok egyet, mert ennek elfogadhatóak az árai.

Alexanderplatz, ami tényleg jó ronda, ellenben nagy és piszkos, de itt van a Weltuhr, a tipikus berlini találkozóhely. (Mint régen a Nyugati téren az "óra alatt" volt.)

Unter den Linden, Rotes Rathaus, Reichstag - egyelőre ez is csak kívülről. Érdekes látni, hogy a régi épületet üvegkupola fedi, gondolom szétbombázták az eredetit, és így pótolták a hiányzó részeket.

Mitte - ez a közép, ugyebár. Friedrichstraße - ahol aztán valahol letértünk, eljutottunk egy kávézóba, ahova úgy sejtem, hogy soha többet nem fogok visszatalálni, de ahol nagyon jó volt, mert egy sarkon áll, hatalmas üvegablakai vannak és halványzöldre festett, a borzalmastól csak egy hangyányit különböző színei, enyhe lepukkantsága, egy agyongraffitizett tűzfalra néz, meg egy csomó emberre, akik elhaladnak a kereszteződésnél. Der Großer Stern - győzedelmi szobor, aranyozott, hatalmas, egy park közepén áll, szép is, csak nem értem, hogy mér' kell mindenhova győzedelmi szobrokat rakni, mér' kell állandóan legyőzni valakit.

Spree - ez a legnagyobb csatorna, hajóztunk rajta, egyes hidak annyira alacsonyak, hogy amikor áthaladunk alattuk, tilos felállni, nehogy lehorzsolja az ember fejét, igaz is, mert nyújtózkodáskor jól bevertem a kezemet én is. Érdemes azért hajózni egyet, hogy az ember képet kapjon a városról, arról, hogy hányféle arca van. Mert Berlin - és most ne lepődjetek meg, mert egy háborúból meg megosztottságból újraélesztett városnál ez nem csoda -, tehát Berlin egyáltalán nem szép. De hogy egy avatott ismerőjét idézzem, sok benne az ún. schöne Ecke, azaz szép kis sarok és rengeteg a zöld, amelyektől élhető és szerethető lesz a város.

Schloß Charlottenburg - Sophie Charlotte éldegélt ebben a kastélyban, aminek francia- és angolkertje is van. Mindez lakótelepi jellegű házak és buszmegállók között, ez a "múltjelenegyszerre" jellemző a városra. A kastélyba nem mentem még be, de a kertben, ahol tavak is vannak, már üldögéltem a füvön negyedmagammal, aztán pedig a szemben lévő fagyizót is teszteltem. Sophie Charlotte-nak elég jó dolga volt azér'. Már ami a lakhatási körülményeket illeti.

Schöneberg - ez nem nagyon-nagyon schön, de annyira igen, hogy hangulatos legyen. Erdőmester elnevezésű speckó helyi sört ittam itt egy kávézóban, ami egy neogót templomra néz, az italnak zöld színe volt, kábé nulla alkoholtartalommal, amire nem számítottam. De finomnak finom volt.

Teufelsberg. Na, ez egy olyan hegy (bár nem túl magas), ami 1945 után úgy keletkezett, hogy a város romjainak egy részét itt hordták össze, a '60-as években meg jól odatettek a tetejére egy radarállomást, ahonnan a lehallgatásokat is prímán véghez lehetett vinni. Tiszta történelem, tiszta militáris. Ma tiszta zöld, a radarállomás pedig elhagyatott, lezárt. Naná, hogy bemásztunk! Belül roncsok, az épületé meg a környéké is, minden fal és a radarkupola is összegraffitizve, mint egy kortárs galériában. Valaki járhatott ott előttünk, egy még nem penészes szendvics és egy frissen bontott sör árulkodott a jelenlétéről. Érdekes, ha egy ennyire harcos múltú helyen tudja az ember megélni a békét.

Bauhaus Archiv. Igyekszem egyedül is lenni, ezt tudjátok. A Bauhaus Archivot is magamnak akartam, jólesően bolyongani a kiállítási tárgyak között. Láttam benne egy székkiállítást, a "Chairs without Legs" elnevezésűt (Székek, lábak nélkül). Nem gondoltam korábban, hogy székeken érdemes lehet töprengeni, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Fantázia, szépség vagy szándékolt csúnyaság, iparművészet meg formatervezés, egalitárius eszmék - ilyen sokminden belefér egy székbe. Magát a Bauhaust mint irányzatot nem kell bemutatnom azt hiszem. Engem lenyűgöz a modernsége, a komplexitása, a funkcionalizmusa és az ideológiája: egy épület, egy bútordarab legyen esztétikus, egyszerű és megfizethető, fejezze ki az emberek egyenlőségét. Nem véletlen, hogy szakszervezeti háztól modern konyhabútorig mindenféle dolgot kínál a Bauhaus. Nekünk meg egy újabb adag büszkeséget, ugyanis számos magyar alkotó is bekapcsolódott a folyamatba, a legnagyobb közülük Moholy-Nagy László, aki költőként, fotósként, festőként is működött, a Bauhaus képzésein pedig oktatóként vett részt. A statika és az egyensúly problémái izgatták leginkább. Csodálatos, ahogy a Bauhaus-iskola az oktatási rendszerét kialakította. Először valamilyen primer érzelmi viszonyt keletkeztetett a diákokban a megmunkálandó anyagok irányába azáltal, hogy alaposan meg kellett vizsgálniuk azokat, tanulmányokat készíteni (fotó, festmény, plasztika etc.), színkonstellációkat elemezni stb. Közben pedig a tanulók fantáziáját hagyták szárnyalni. Az meg külön szuper, hogy nőknek is teret adott az irányzat, ahogy ennek természetesnek is kell lennie. Ilyen volt Otti Berger textilművész is. Amúgy akartam venni magamnak valamilyen apróságot, hogy legyen valamim erről a lenyűgöző helyről. A boltban ráakadtam egy kitűzőkkel teli kosárra, amiben Moholy-Nagyra való tekintettel egy "László" feliratú kitűző is volt. Vettem mellé még kettőt, az egyiken az "innovative", a másikon a "bauhaus" felirat szerepel, így már egy mondatot is ki tudok tenni, rátűzöm a kalapomra. Nem gondoltam volna, hogy Berlin közepén szerzem életem első lászlós kitűzőjét. Már megérte.

Holnap a Pergamonmuseumba megyek, itt látható az Istár kapu, amit a törikönyves kép óta szeretnék megnézni élőben.

Akartam írni a multikultiról, amit személyesen is megélek (tegnap egy éjszakába nyúló közös vacsorázás volt pár kedves emberrel és a pár kedves ember kedves lakótársával, mindenki főzött valamilyen hazai kaját, így elég érdekes egyveleg lett, mert hát egy légtérben egyszerre egy kelet-német, egy japán, egy kínai, egy ukrán, egy francia, egy holland és egy szaharai - az országot most nem tudom -, meg hát persze egy magyar), szóval akartam erről is mesélni, de majd legközelebb. Meg a klubokról is.

Amúgy júl. 4-én jön a Pearl Jam koncertezni. Az ár biztos csillagászati, de azért ábrándozok. Hallgassátok egy kicsit, itt egy nagyon ismert: http://www.dailymotion.com/video/xyltp_pearl-jam-jeremy_fun?search_algo=1

No lám, már egészen biztosan leszoktatok rólam, de ígéretemhez híven hektikus blogger vagyok. Meg hát sok dolgom volt. Persze meglett a gyümölcse. Akarjátok hallani? Akkor dőljetek hátra, ímhol egy zene hozzá: https://www.youtube.com/watch?v=ukV69Dm6KQw Az I love Budapest c. film betétdala volt, özönvíz előtti (a képek is vizesek, azokat nem is kell nézni, mert giccsesek időnként), de passzol ide a mjúzik, mert kint most kopog az eső az ablakpárkányomon, meg hát Berlinnél azér' nem vitás, hogy Budapestet jobban szeretem.

Szóval, néhányan kértétek, hogy ejtsek egy-két szót az oskoláról is, melyet kényszer hatása alatt gyakran látogatok. Ugyanis elég sok órám van. De ezekről később.

Tehát az itteni felsőoktatásról azt lehet elmondani, hogy - kapaszkodjatok! - jóval olcsóbb, mint az otthoni. Hiszen nálunk mostantól vagy röghöz kötődsz, vagy perkálsz, nem is keveset. Mindennek ára van, itt is, de alacsonyabb az árfolyam, ráadásul racionális a kiadás. Pl. a mi berlini egyetemünkön befizetsz félévente 227 ojrót, oszt ennyi (nem ám száz-kétszázezreket, hogy aztán majd a diplomáddal meg a töredékéért hajts, ha egyáltalán...), ráadásul a pénzt a hallgatói érdekképviselet fenntartására, a menza diákoknak olcsóvá tételére, egyszóval közjavakra fordítják. A diákigazolvány pedig egyben a szemeszterbérlet(!) is, azaz 6 hónapon keresztül érvényes a város összes tömegközlekedési formájára, benne van a biciklijegy (vagyis hogy a bringádat fölviheted a vonatra, az S-Bahnra stb.), illetve mindhárom zónára érvényes, azaz az egész Berlinre széltében-hosszában. A lakhatás terén nagy a szórás, de átlagosan havi 117-400 ojró közti összegből találhatsz szállást például a Studentenwerk segítségével. Jjjja, a menzáról még annyit, hogy a menzakártyáddal a város bármely egyetemén található kajáldában táplálkozhatsz, figyelnek a vegán igényekre is, illetve háromféle árkategória van, sorrendben a legolcsótól a drágább felé (a jövedelmi helyzetnek megfelelően): diák, egyetemen dolgozó, oktató. [Diákmunkát vagy rendes állást is lehet akár találni a suli mellett, az egyetemnek van ún. Career Service szolgáltatása, ahol álláslehetőségek után lehet kutakodni. Egy igazán nem túl jól fizető teljes állás kb. havi 1000 ojró, amiből a megélhetési költségek után még bőven lehetőség félretenni.]

Ha pedig beiratkoztál az egyetemre, teljesen szabadon rakhatod össze az órarendedet, ugyanis jogosult vagy fölvenni bármely kurzust bármely berlini egyetemről, mindenféle különleges elismertetési hacacáré nélkül. A kreditek terén pedig az a helyzet, hogy abban az esetben, ha nem teljesítetted a tárgy végkövetelményét (nem írtad meg a zh-t, nem adtál be egy dolgozatot etc.), akkor is kaphatsz kreditet, ugyanis az előadások megtartását, az aktív részvételt stb. ily módon honorálják. Persze ekkor kevesebb pontot kapsz, de mégis. Mindez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem kell tanulni, ezt az egyetemi rangsorok is bizonyítják, ahol a német "unik" előkelő helyeken szoktak állni. Ha érdekel titeket, hogy milyen tárgyak közül is lehet válogatni pl. a Freie Unin, ímhol a bőséges angol nyelvű kurzuskínálat: http://www.fu-berlin.de/vorlesungsverzeichnis/ss12/english.html

Persze hülyeségek itt is vannak, ezek közé sorolható az, hogy az órák miatt két különböző (és egymással nem összekapcsolt) rendszerben kell jelentkezni, amelyről szinte minden tanár bevallja, hogy fogalma sincs, hogy hogyan működik. Vegyes megítélés alá esik az is, hogy a tárgyak felvételére igen hosszú idő áll rendelkezésre, közel egy hónap. Ez jó azért, mert így addig az embernek van módja végiglátogatni számtalan kurzust, rossz viszont abból a szempontból, hogy így közel egy hónapig nem is rögzül az órarended, és sokszor fejvesztve rohangálsz az esetleg a város különböző egyetemein, azaz különböző pontjain tartott órák miatt. (Ami engem illet, hosszas óranézegetés után végre nekem is kialakult a kurzuslistám, eddig úgy tűnik, hogy jól válogattam, de ezt most rögtön lekopogom. Egyébként nagyon internesönel az egész, egy nap legalább 6-8 féle nyelvet biztosan hall az ember.)

Lenne még mesélnivalóm, amikor csak tehetem, járom a várost, de ezekről majd tán legközelebb, nehogy túl sok legyen most. A mindenféle utat rovóknak pedig végezetül egy lépésadagoló (Maiden-feldolgozás): https://www.youtube.com/watch?v=hYJvLC-VeFg

A magyar költészet napja van ma. Ezt itt nem sejtik. De én tudom, és ebben a szellemben indítom a mai szövegporciót (amit remélem kiéhezve vártok): Berlint elárasztja a kultúra - persze nem azt a részét, ahol én lakok.

VERS

De mégis, 2010-ben például ez a város volt a "Poetry Rain" projekt aktuális állomása, amelynek keretében 100 000 verset szórtak le az égből a háború elleni tiltakozásul. (Itt találjátok az esemény leírását a "széthajigált" költők listájával együtt: http://artthreat.net/2010/09/berlin-poetry-rain/, itt pedig egy költészeti portált, ahol sok kortárs német mellett magyarokra is bukkanhattok: http://lyrikline.org/. És ha ez még mind nem lenne elég, olvashattok a helyi "slam poetry" reprezentánsairól is: http://www.slammin-poetry.de/)

FILM

Ha már szóba került az ég Berlin fölött, akkor aki nem látta, nézze meg a Berlin felett az ég c. filmet (http://port.hu/berlin_felett_az_eg_der_himmel_uber_berlin/pls/fi/films.film_page?i_film_id=217&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_where=2&i_topic_id=2), ősrégi Wim Wenders, aki le se tagadhatná, hogy filozófiát is tanult. (És ne felejtsétek megnézni tőle a Millió Dolláros Hotelt sem - http://port.hu/a_millio_dollaros_hotel_the_million_dollar_hotel/pls/fi/films.film_page?i_film_id=20421&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_where=2&i_topic_id=2 -, érdemes! Köszönöm annak, aki megismertetett vele!)

SZOCIÁLIS

Mer' ilyenekkel is foglalkozok ám változatlanul. Olvasok például egy könyvet, amit egy Claudia Frenzel nevű német nő írt. Ezt tudjuk a szerzőről a borító alapján: "1966-ban született Németországban. Több évnyi szociális munka után ma újságolvasásból tartja fenn magát." A főszereplő egy narkolepsziás csaj, akin a "neur. depr. jelei" mutatkoznak a beteglapja szerint. Mindezek alapján elképzelhetőnek tartom, hogy a szerző valóban szociális munkás.

Egyébként voltam a könyvtárban, próbáltam egy kicsit nyomozni a radikális szociális munka ügyében. Tudjátok hány találatom volt a katalógusban? Úgyse hiszitek el. Csak a kis szakos könyvtárban - ami nem is ilyen irányban specializált - 221! Végig is néztem mind a 221-et, a végére teljesen besztondultam. Arra már nem maradt energiám ezért, hogy ki is kölcsönözzem mind a 211-et.

Múltkor írtam, hogy ebben a városrészben nem láttam hajléktalan embereket. Nem is. Mert az erdőből kijönni láttam egy férfit. Nejlonszatyor volt a kezében és lyukas edzőcipő a lábán, pici volt és elhanyagolt. Egyedül bandukolt a bekötőút felé.

VÉGE

Ennyit mára.

Kedveseim, igyekszem rövidre fogni - persze nem biztos, hogy sikerül -, mert az idő csodaszép, és én nagyon vágyok kifelé az egérlyuk méretű koliszobámból. Tegnap is így történt, egy hatalmasat kóboroltam, elmondom nektek, hogy mire jutottam. (Vigyázat, szociális hírek is következnek!)

Először is: végre betájoltam magam földrajzilag, ami nem volt könnyű, hiszen olyannyira messze vagyok található a turisztikailag frekventált helyektől, hogy az otthonról hozott térképen nem is szerepel ez a városrész, az itt szerzetten igen, de jobbára utcanevek nélkül. Sebaj, kényszer hatására egész jól tudok tájékozódni. Jöjjenek a tények: Berlinnek a Potsdamhoz közelebb eső részén vagyok, erre jár a 118-as és a 112-es busz (ezen infókat ajánlom esetleges meglátogatóim figyelmébe), illetve a Nikolasse vasútállomás is itt található, van strand is, nem is egy (pl. Wannsee), valamint néhány olcsóbb étterem, elvétve egy-egy klub, egy polizei, mérhetetlen mennyiségű egészségügyi praxis (fogorvos, fizioterápiás dolgok, de ha valaki egy külvárosi mellműtétre vágyik, feltérképeztem néhány menőnek tűnő plasztikai sebészt is - az egyiknek kutyaszobrok vannak a kertjében), sőt: még tánciskola is van itten, többek között balett! Hát nem csodás? Tiszta urbanizáció!

És most jöjjön az én húsvétom: elindultam tehát, és az iménti felfedezések megtétele után - melyeket a főbb útvonalak mentén haladva szereztem -, egyszercsak azt vettem észre, hogy valami elkezdődött. Talán a csend, az idő (sütött a nap, egymást kergették a felhők, esett a hó - mindez egyszerre!) vagy az ünnep miatt, ki tudja. Elkezdett vinni a lábam, összevissza, sorra bukkantak föl előttem a szebbnél szebb utcák, annyi minden eszembe jutott (Deákvár, Balatonkenese, otthon a váci liget), mohás korlátokat láttam, platán-, fenyő- és nyírfákat, girbegurba, lekövezett járdákat, sehol egy lélek. Csak az enyém, ami fogta magát, kiömlött, mint amikor a víz repeszti szét a poharat, kiáramlott, és elborította az utcákat, a kis közöket, elborított még egy-két kósza járókelőt is. Nem is emlékeztem már, hogy ennyire jó tud lenni, ha magamban vagyok. Tavakat találtam és békét. Nyílnak a virágok, ami az én kisvárosi szememnek nagyon kell, fürtös gyöngyikét meg aranyesőt és nárciszokat láttam, megálltam, hogy ne taroljam le az összeset, csak fenyőágakat, fenyőtobozt szedegettem föl a földről. Itt a húsvéti tojásokat a fákra és a bokrokra akasztják. Találtam egy templomot is, hófehér, fél hétkor lesz a mise, még emlékszem néhány mondatra, szófoszlányra a német nyelvű szertartásból (groß meine Schuld...). Jó itt Berlinalsón.

De hogy ne rágja a bensőtöket a szociális hírek emésztő hiánya, figyeltem ám a vidéket ilyen szemmel is! Errefelé nincsenek hajléktalan emberek, gondolom a belváros az, ahol praktikusabb lenni a szolgáltatások miatt. A Karitász azért itt is jár, többször is fölbukkant az autójuk, mindenféle dolgokat szállíthattak, nem láttam mit. Lépten-nyomon nagy zöld konténerekbe botlani, amelyekbe ruhát, cipőt, ágyneműt lehet tenni. (Arra szépen kérnek a feliratok, hogy lámpákat, matracokat azért ne ide próbáljunk begyömöszölni.) Az elv egyszerű: attól, hogy neked nem kell, másnak még jól jöhet. A konténerek fémből készültek, fedelük van, így a belerakott holminak nem lesz baja, nem áztatja el az eső, nem szikkasztja a nap. (Kap-e vajh' inspirációt a nyolcker és pompázatos vezetősége? Mert lám, léteznek megoldások is, nemcsak problémák...)

Most ennyit terveztem. Van sok mesélnivalóm még, de menjetek, húsvétoljatok, ne a gép előtt üljetek! És vigyázzatok magatokra!

Ezennel kinyitom a naplót újra. Aki követte a dániait, annak nem lesz újdonság a mostani jellege sem: ez egy olyan blog, ahol ti - kedves Szeretteim, valamint szociális és antiszociális barátaim - vagytok a lényeg. Az, hogy szusszanjatok egyet, olvasgassatok apró-cseprő kalandokról, kikapcsolódjatok, esetleg halljatok néhány dolgot a német felsőoktatásról, az "ekszcséndzs sztyudentekről" és a szociális hálóról, hogy 'A SZAKMÁT' se feledjük! Tehát ne énblogra készüljetek itten (akit a személyes dolgok érdekelnek, az úgyis megkérdezi majd), hanem mondhatni tiblogra, mert olyan információkat szeretnék megosztani, amelyekről úgy sejtem, hogy érdekelhetnek titeket valaminő szempontból. Például mert a város hangulata, történelme, netán a német szociális rendszer alapító anyái foglalkoztatnak épp. Sosem lehet tudni. És persze rendszertelen leszek, akkor írok, mikor időm van - meg kedvem.

Alice Solomonról, genderről (ha tényleg föl tudom venni azt az órát), a berlini falról, a koli társadalmi tagoltságáról, a szociális munkások helyi ténykedéséről reményeim szerint lesz szó.

Igyekszem majd időnként ajánlani is nektek valamit, ami Berlinhez köthető. Kezdetnek mondjuk a hangzatos elnevezésű A berlini fal nyulai c. lengyel-német dokufilmet, amit még én sem láttam, és ami arról szól, hogy a fal leomlása után szegény nyulak hogy kényszerültek átköltözni Nyugat-Berlinbe: http://port.hu/a_berlini_fal_nyulai_krolik_po_berlinskurabbit_a_la_berlin/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=103838&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2

Tehát üdvözlet Berlinben, én leszek itt a GPS-etek!